17. A Leventemozgalom és helyi vonatkozásai

A javaslat benyújtója: Kardosné Korom Éva

A MOZGALOM TÖRTÉNETE

A leventeszervezetek a katonai előképzés legfontosabb szervezetei voltak Magyarországon az 1920-as évek elejétől a második világháború végéig. 

Az el­ső vi­lág­há­bo­rút le­zá­ró tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dés min­den szem­pont­ból kény­szer­pá­lyá­ra ál­lí­tot­ta Ma­gyaror­szá­got. Ennek értelmében Magyarországon meg kellett szüntetni az általános hadkötelezettséget, csak önkéntes haderő lehetett az országban. A szerződés továbbá megtiltotta a vezérkar felállítását, hadsereg és hadtest szintek megszervezését.

Az egyez­mény ka­to­nai előírá­sai 35 ezer főben ma­xi­ma­li­zál­ták a had­se­reg lét­szá­mát. A kez­det­től fog­va re­ví­zió­ra ké­szü­lő ma­gyar po­li­ti­kai és ka­to­nai ve­ze­tést e ren­del­ke­zé­sek fáj­dal­ma­san érin­­tet­ték. Jo­go­san me­rült fel a kér­dés, mi le­gyen a tu­laj­don­kép­pen fe­les­le­ges­sé vá­ló, ezál­tal le­sze­re­lés­re ke­rü­lő tisz­tek­kel, és ho­gyan tart­sák szin­ten a ma­gyar had­se­re­get, ho­gyan biz­to­sít­sa­nak szá­má­ra meg­fe­le­lően ki­kép­zett után­pót­lást, hi­szen szá­mol­tak az­zal, hogy az el­vesz­tett te­rü­le­tek vissza­szer­zé­sé­re idő­vel majd ka­to­nai úton nyíl­hat le­he­tő­ség. Ezen ­kí­vül tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy az or­szág kö­rül for­má­ló­dó el­len­sé­ges kis­an­tant gyű­rű miatt is szük­ség van a ma­gyar ka­to­na­ság megerő­sí­té­sé­re. Vé­gül fon­tos té­nye­ző volt szá­muk­ra az is, hogy a nem­ze­ti gon­dol­ko­dás­ban je­len­tős he­lyet fog­lal­tak el a ma­gyar ka­to­nai múlt, men­ta­li­tás és az egy­ko­ri si­ke­rek ro­man­ti­kus em­lé­kei. Ép­pen e té­nye­zők miatt a meg­gyen­gült ma­gyar had­se­reg tá­mo­ga­tá­sá­ra 1921-ben megala­kí­tot­tak egy if­jú­sá­gi test­ne­ve­lé­si moz­gal­mat, a le­ven­tét, amely a Hor­thy-kor­szak egyik leg­jel­lem­zőbb szer­ve­ze­te lett.

A rendelkezések betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottságát ellenőrizte, így ezekben az években az úgynevezett „rejtett alakulatok” biztosították az ország védelméhez szükséges fegyveres erő magvát. Emellett indultak el a leventeszervezetek, amelyek a katonai előképzés legfontosabb szervezetei voltak az 1920-as évek elejétől a második világháború végéig.

A 12–21 év közötti, rendszerint iskolából kimaradt fiúk katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését szolgálták. A testnevelés mellett nagy hangsúlyt fektettek a fegyelemre és a valláserkölcsi nevelésre. A trianoni békeszerződés katonai korlátozásainak kijátszására a leventeszervezeteket a testnevelésről alkotott 1921. évi LIII. törvény alapján szervezték meg. Az irányítást később, fokozatosan a Honvédelmi Minisztérium vette át. Az 1944-es nyilas hatalomátvételt követően a leventéket is harcba vetették. 1945 őszétől a németországi hadifogságból hazatérő leventéket több esetben irreguláris fegyveresek támadták meg. Az egykori leventék közül sokan meghaltak, a szovjet csapatok Magyarországról a Gulag táboraiba hurcolták őket, vagy a nyugatra vonuló magyar hadsereggel Nyugat-Európában kerültek amerikai hadifogságba. A leventeszervezeteket 1945-ben rendelettel feloszlatták, a mozgalom országos parancsnokát, Béldy Alajos vezérezredest első fokon halálra, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték s csak 1994-ben mentették fel az ellene emelt vádak alól.

A testnevelési törvénynek nevezett leventetörvény értelmében minden olyan 12 és 21 év közötti magyar fiatal, aki nem járt iskolába, ahol is kötelező volt a testnevelés, köteles volt hetente egy bizonyos óraszámot gimnasztikai gyakorlatokkal tölteni.

Valamennyi e korosztályba tartozó fiatalt, előzetes orvosi vizsgálat alapján kötelezték, hogy a lakóhelyükön rendszeres levente kiképzésben vegyenek részt. Aki ezeken a foglalkozásokon nem jelent meg, azt csendőrökkel vezettették elő. Egy ilyen elővezetés az illető számára emlékezetes maradt, ezért a leventék körében szigorú fegyelem uralkodott.  Ez a törvény fektette le az alapjait a leventeképzésnek, amely a Honvédelmi Minisztérium irányításával a katonai előképzést szolgálta. Magyarország volt tehát az első ország, ahol az államhatalom törvényesen szabályozta a testnevelést. A leventeköteles fiatal legalább öt hónapon át heti két óra alatt és legfeljebb 8 hónapon át heti két óra alatt és egy délután tartozik testgyakorlást végezni. Ezt később az alábbiak szerint módosítják:

1. § A testgyakorlásra kötelezett leventeifjak kötelesek legalább 8 hónapon, és legfeljebb 9 hónapon keresztül heti 3 órán át testgyakorlást végezni…

3. § A testgyakorlásra kötelezett leventeifjak kötelesek vallásfelekezetük rendes istentiszteletén részt venni…

5. § …a mulasztót… a testnevelési bizottság figyelmeztetésben, ismételt mulasztás esetében dorgálásban részesíti…

A leventemozgalomhoz lányok is csatlakozhattak:

 „1. § (1) A leventeleány-mozgalom célja, hogy a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és a honvédelmi szolgálatra előkészítse.”

A leventék a foglalkozásokon civil ruhában jelentek meg, azonban a katonasapkákhoz hasonló sapkát viseltek, melyre ünnepi alkalomkor liba szárnytollat tűztek. A foglalkozásokon katonai alaki kiképzést kaptak, megtanulták a fegyverek kezelését, gondozását, fapuskával, fa kézigránátokkal gyakoroltak. Kispuskával lövészeten vettek részt, ilyen versenyeket rendeztek.

Az egyesületek gyakorlatain való részvételt a hatóságok a szülőkön kérték számon, és adandó alkalommal az elmaradásokért őket büntették pénzbírsággal vagy elzárással. A leventeoktatók gyakorta tényleges tisztek voltak, akik a katonaságnál megszokott gépies engedelmességet, fegyelmet várták el, és sokszor értelmetlen fizikai megpróbáltatásoknak tették ki a rájuk bízott fiatalokat. A leventemozgalom nem is volt népszerű, ezért vezetői, hogy vonzóbbá tegyék, a cserkészet néhány megoldását próbálták átvenni, de nem sok sikerrel. 

A leventéknek jelentős szerep jutott a közösség közéletében. Egyes ünnepi alkalmakkor zárt, katonás rendben vonultak fel. Ilyenkor nemcsak az említett libatollas sapka, hanem egységes ruházat is kötelező volt, ami fekete nadrágból és fehér ingből, levente-sapkából állt. Így az úrnapi körmenetben, a Hősök napján tartott felvonuláson katonás rendben vettek részt. Pl. a Hősök napi koszorúzási ünnep végén, az ünnepély vendégei, a volt frontharcosok, a hadiözvegyek előtt, a fúvószenekar által játszott indulók hangja mellett, díszlépésben elvonulva, tisztelegtek. A húsvéti ünnepek alatt a templomban a szent sir előtt díszőrséget álltak, óránkénti váltással. Ebben a díszőrségben a fehér ruhába öltözött Mária lányok is részt vettek.

A levente szervezet egyre inkább a hadsereg bujtatott kiképzőterepe lett. A második világháború végén számos leventét és levente korú fiatalt vittek el a nyilasok, azzal a céllal, hogy bevetik őket a szovjetek elleni harcokban, illetve Németországban kiképzik őket. Ezen fiatalok többsége csak sok szenvedés árán tudott visszatérni szülőhelyére. 

Szálasiék hatalomra kerülése után behívták a 16 éves korosztályt is, 1944 legvégén pedig elhurcolták még a 14-15 éves fiúkat is. Tehervagonokban, viszontagságos út után Németországba vitték őket, ahol német katonai kiképzésben akarták őket részesíteni. Erre azonban már nem maradt idejük. Hazatérésük után, ha a hadifogságtól megmenekültek sem számíthattak tisztességes bánásmódra. A Levente Egyesületben a törvény által előírt köszönés „Szebb jövőt!” volt, melyre a kötelező válasz az „Adjon Isten!”. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 26-i rendelete értelmében megszűnt a leventeoktatás.

DOMBEGYHÁZON

A Levente tér nevet közigazgatási értelemben hiába keresnénk Dombegyház történelmében. Az funkcióhoz kapcsolódó névként az itt élő emberek szóhasználatában létezett, létezik még ma is. Napjainkban már csak a legidősebbek tudják beazonosítani a helyet, ismerik a történetét. A fiatalabb korosztály és a gyerekek nem tudják, hol volt és mi célt szolgált. A megmaradt emlékek felidézésével, megőrzésével adjuk tovább az ismereteket.

„A levente intézmény szépen fejlődik a községben és mindinkább népszerűbbé válik a lakosság soraiban. A pusztai rendszer kissé megnehezíti az oktatást. Három helyen kilenc oktató vezeti a levente oktatás nemes ügyét. Egy lövölde már a leventék használatára fölépült.”

Barna János: Magyar városok monográfiája Csanád-Torontál vármegyei községek 

„A Levente tér a Dózsa és a József Attila utca vége közötti területen feküdt valamikor. A falubeli fiatalokat képezték ki itt, ezen a helyen gyakorlatoztak a leventék. Lőtérnek használták, volt egy nagyobb gödör, és mellette egy földhalom, egy domb. A gödörben hasra feküdtek a puskával, úgy céloztak a dombba állított fabábukra. Úgy emlékszem, 6-7 bábut állítottak fel. Ezeket aztán mindig összeszedték, és behozták hozzánk, betettük a pajtába, ott őriztük. Mi a Dózsa utca utolsó házában laktunk. Később a dombot elhordták, a gödröt betemették. Ma mezőgazdasági terület.”

Medve Sándorné, Süli Katalin visszaemlékezése 

„A levente tér a Dózsa és a József Attila utca végébe volt, az biztos, iskolai kirándulásra oda vittek bennünket világot látni. Egy nagy domb, lövészárkok, persze füves, szaladgálásra alkalmas és tavaszi kirándulásra. Apám 1913-ban született, és mesélte, 12 éves korban kezdték a levente kiképzést, de sajnos nem tudom meddig tartott, de kötelező volt. Gondolom fapuskákkal, mintha így mondta volna. Hazaszeretetre, hadviselésre képezték őket. Jóra, szépre az biztos.”

Veronika Győriné Nagy visszaemlékezése

„… jártak a levente térre, ahol kaptak katonai kiképzést, a parancsnokuk Ormay Mihály volt. Az új iskolánál volt a gyülekező, onnan katonadalokat énekelve mentek a Levente térre.”

Mag Éva visszaemlékezése

„Mikor leszereltem a katonáéktól, 1926-ban, akkor jött be a levente és akkor lettem oktató is. Hozzám úgy 68-72 gyerek járt, az akkor cselédek gyerekei. Én nem bántam velük rosszul. Vasárnap volt levente. Januártól áprilisig két órahosszat, májustól szeptemberig meg három órahossza volt a gyakorlat. Amiért foglalkoztam a gyerekekkel én azért egy órára három pengőt kaptam. Itt Kisdombegyházán voltak a foglalkozások, itt készültünk a versenyekre is.

— Milyen feladatokat tartalmazott egy verseny?

— Hát ilyen jobbra át, balra át, menet, távgyaloglás, mindenfélét, mintha katonák lettek volna.

— A falu vezetése beleszólt a leventeoktató munkájába?

— Nem lehetett beleszólni. Volt egy főoktató, ő parancsolt, ő volt az úr. Meg járt ide néha egy százados megnézni, hogy mi van.

Ilyen főoktató volt a dombegyházi tanító, Ketskeméty Károly is. 

A levente helyi vezetéséért egy magasabb szintű katonai irányítás alatt a helybeli megbízott tanító volt a felelős, akinek katonaviselt emberek is segítettek.

Voltak a vitézek, a Csabai Pali bácsi, ezek voltak az oktatók. A Varga tanító volt a vezetőjük. A foglalkozások abból álltak, hogy balra át, jobbra át. Az még élmény volt, ha valaki vihette a fapuskát. A legkisebb korosztály nem jutott hozzá, hogy vigye. A legidősebbek már igazi puskával is lőhettek. Hármat, négyet lehetett egynek lőni, körökbe."  (Dus Ferenc)

„Leventeoktató is voltam; Dombegyházán a lövésszázadot vezettem (1944-46 között). Kisdombegyházán az alaki képzést és a lövészetet vezettem. Kisdombegyházán légó-parancsnok is voltam.” (Visy István)

„A Levente tér volt gyermekkoromban a mi grundunk, játszóhelyünk. Volt ott domb, hosszú ároksor, kis tó, füves terület, fák. Sokat játszottunk ott Kelemen Miskával, Varga Pityuval, Sztán Gyuszival. Bújócskáztunk fociztunk szánkóztunk, vagy békákat, csíborokat fogtunk az eső által keletkezett tóból. Sajnos már régen beszántották ezt a területet.”  (Laukó István)

„Utcánk végén (József Attila utca) volt a Levente tér, ami mai szemmel nem felelne meg egy korszerű játszótérnek, de volt rét, árok és lődomb, ahol lehetett a rongylabdát rúgni, vagy éppen szánkózni. Bizony a szülők sokszor úgy veszekedtek bennünket haza késő este.” (Káli József)

„Itt volt egy hírneves tanító, Ormai Mihály. Egy nagyon érdekes ember volt, képes volt a vasárnapi mise után a buxusok mellett elrejtőzködni, és aki nem vette észre és nem tisztelgett neki, azt megpofozta. Az idősebb korosztálynak be kellett volna, hogy rukkoljon, azok közül nagyon sokan átszöktek Romániába. Aki volt katona, az tudja, hogy a katonaság nem játék.” (Marjai János)

„Anyukám mesélte, hogy kislány volt akkor, és a többi gyerekkel együtt a Levente téri dombból összegyűjtötték a puskából kilőtt golyókat, és rágták, mint ma rágják a rágógumit.” (Matuszkáné Polacsek Erzsébet)

„Én a 60-as évek első felében a Dózsa utcában laktam, de később is sok időt töltöttem az ott élő nagymamámnál. Az utcában lakó gyerekekkel és az unokatestvéremmel sokszor kimentünk játszani a Levente térre. A domb és a gödrök még valamennyire megvoltak. Arra emlékszem, hogy ebihalakat fogtunk, ugráltunk, fogócskáztunk.” (Kardosné Korom Éva)

Bús Péter visszaemlékezése:

„(A Dózsa utca végétől) 100 méterre volt egy 10x10-es kocka épület, tetővel lefedve félig, előtte meg két oldalt egy garádfal (elhatárolást vagy védelmet nyújtó építmény), és ott feküdtek a padon és lőttek oda a dombra. Ott ment egy nagy csigér kifele, és ott a domb előtt megfordult, és le voltak oszlopok állítva. És azon céltábla, olyan, mint egy ajtó, akkorák voltak, és át lehetett fordítani. Egyet lőttek és megfordították a másik oldalára, ragasztottak rá másik céltáblát. Nyugati irányból kelet felé lőttek, a domb merőlegesen húzódott az útra, tőle 200 m-re az épület. Volt egy olyan mély árok, hogy ha belementek az emberek, nem látszott ki a fejük. Elfordult a nagy domb előtt. Úgy tudtak kimenni az ajtón, hogy bele a gödörbe, és kimentek megnézni a táblákat. A gödörbe le tudtak menni, ahogy kijöttek onnan az épületből. Voltak ilyen kocsmai asztalok, arra felfeküdtek, lőttek ki az ablakon. Az ablakot belülről kinyitották, amikor lőttek, amikor elmentek, bezárták. Mi gyerekek egymásra álltunk, felemeltük egymást és az ablakon beugrottunk, és bújócskáztunk. Az öreg Trabalka volt a csősz, az volt megfogadva lekaszálni a füvet, szénának összegyűjtötte. Gondolom kapott valami kis fizetést, kocsi, lova, minden volt. Zargatott minket, hogy ne tapossuk le a füvet. Sok gyerek volt itt, futballozott, a telepről, mindenhonnan jöttek. Én 1933-ban május 19-én születtem, ekkor 4. osztályos voltam. Itt nem voltak a leventében lányok, csak fiúk. Az iskolai és vallási ünnepeken voltak beállítva. Később, amikor nagyobbak lettek és kötelesek voltak leventére járni, adtak nekik ruhát. A sapkájukon kettős kereszt volt. 

Az Aradi utcai iskolánál a futballpályán gyülekeztek a leventék. Ott volt az Ormai-ház, amiben Hegedűs Antalék laknak, emitt (a mai helyén) meg az iskola. Ott volt a Szántó boltja is, ott adták a pálinkát (az utca túloldalán). Onnan az iskolától meneteltek, a kicsiknek még nem volt puskájuk meg semmi. Majd amikor olyan lehetőség volt, akkor kaptak fegyvert lövészetre, hogy itt lőjenek, amikor már nagyobb leventék voltak. Katonadalokat énekeltek. A többiek csak úgy jöttek ki, tornagyakorlatokat végeztek. Tanították nekik, hogy hogy kell együtt járkálni, meg, hogy állja meg mindenki a helyét, minden szülő akarta, hogy jó legyen. 

Ormai volt a főoktató, Matuz Bálint, Oroszlányi Lőw János, Ketskeméty Károly, Hegedűs Antal tanítónak az édesapja, meg annak a bátyja is leventeoktató volt. 

Én nem voltam levente, egy év múlva mentem volna, de bejöttek az oroszok. Nem is szerettem volna lenni. A leventéket vártuk, itt jöttek lövészetre, ezen az utcán (Dózsa), nótaszóval. A Dózsa utca volt a Levente utca régen.

Minden héten volt tavasztól őszig oktatás, általában délután két órától. Volt rendes puska, amivel lőttek, de kivonulásra fapuska volt. Olyanra volt megcsinálva, mint egy puska, de nem lehetett csattogtatni. Mikor lövészet volt, akkor kiosztották a lövészeknek a fegyvert az asztalhoz. A golyó belement a nagy dombba, a gyerekek meg kaparászták mert jó volt parittya golyónak. Később már nem engedték, beállt az a szegénység, hogy megvették a golyót, valakit megbíztak, hogy összegyűjtse. Jöttek ide ismeretlen gyerekek, azok szedhették, mi nem. Valakinek a valakije volt.

Amikor bejöttek az oroszok, megszűnt ez a dolog. Nehéz világ volt.”