Dombegyház
Javaslat benyújtója: Dr. Maderspach Katalin Éva
Dombegyház puszta története a török hódoltság után, a betelepülő családok tükrében
A Battonyától észak-északkeletre elterülő kunhalmok vidéke a török pusztítás miatt a 18. század elejére szinte teljesen elnéptelenedett. Az 1720-as években kezdődő betelepítések során Dombegyház környékére, hasonló képpen mint a Temesi Bánság területére, elsősorban tehetősebb német-osztrák származású családok érkeztek (1,2). Ezek között legmeghatározóbbak az Edelspacher és Naumann családok, akik később jelentős számú lakosságot hoztak az elnéptelenedett területekre, és beindították a gazdasági életet (3,4,5).
Gyoroki Edelspacher Zsigmond 1725-ben vásárlás útján jutott jelentős birtokokhoz Arad és Zaránd megyében valamint a Csanád megyei Dombegyház pusztán. Később birtokviták miatt Mária Terézia 1775-ben új adományként, fizetség ellenében juttatta az 1739-ben elhunyt Edelspacher Zsigmond örököseinek többek között Simánd város felét, Gyorokot, valamint Lökösháza, Tövisegyháza, Kakucs, Buzsák és Dombegyház pusztákat (3,6,7).
1800-ban a dombegyházi puszta egy részét eladták Marczibányi Istvánnak, aki ott létrehozta Marczibányi-Dombegyházát (8).
Gyoroki Edelspacher Zsigmond örökösei közül Sybilla nevű leánya révén jutott a dombegyházi puszta a Neumann majd a Buchwald és Maderspach családok birtokába (melléklet: családfa).
Gyoroki Edelspacher Sybilla (1711-1757) férjhez ment bucholdi Neumann Sámuel Károlyhoz és 1745-ben megszületett György János nevű fiuk. Ezen a ponton kapcsolódik a történetük a Maderspach családhoz.
A Maderspach család első, Magyarországra, a bánsági Rézbányára majd Oraviczára betelepülő tagja Georg Madersbacher. Még Tirolban (Brixlegg) született fia, Maderspacher Leonhard bányamérnök (1716-1768), St. Gallen-i Edelspacher Barbarával kötött házasságából született Rézbányán 1755-ben Maderspach Julianna, aki bucholdi Neumann Györggyel, gyoroki Edelspacher Sybilla fiával, kötött házasságot 1773-ban Oraviczán (3,5). Ebből a házasságból született Simándon 1782. május 5-én bucholdi Neumann Josefa. Ő lett az Aradon működő neves főorvos, dr. Buchwald József (1767-1831) felesége (12,13). Így gyoroki Edelspacher Zsigmond dombegyházi birtoka leányágon öröklődött tovább.
Dr. Buchwald Józsefnek és bucholdi Neumann Jozefának több mint tiz gyermeke született, de néhányan fiatalon elhaltak. Nagymamájuk, Maderspach Julianna 1819-ben bekövetkezett halálkor végrendeletileg a Buchwald gyermekekre hagyta a tulajdonában levő dombegyházi birtokot (13,15).
Magyarország második katonai felmérési térképe (1819-1869) jól mutatja, hogy Dombegyház halomtól északkeletre, Kevermes irányában helyezkedett el a Maderspach-puszta, Buchwald-puszta, és közöttük a Buchwald birtokkereszt. A térkép jelzi a lakóépületeket, gazdasági épületeket, kertet, kutat, fasort, mezőgazdasági területeket.
A Buchwald örökösök dombegyházi birtokát a későbbiekben osztatlanul, haszonbérben ifjabb Buchwald József kezelte nejével, Fülepp (Fülöp) Emíliával. Amelyik testvér kívánta, annak a tulajdonrészét megvásárolta (15). Levéltári adatok szerint (9,10,11) adóügyi iratokon Buchwald József, valamint Buchwald Antónia szerepelnek, mint dombegyházi lakosok, birtokosok ill. Buchwald József, mint haszonbérlő, egészen 1855-ig. Testvérének, Buchwald Franciskának elsőszülött fia, Maderspach János szintén gazdálkodott a pusztán 1851-től 54-ig Buchwald József mellett (16,17). 1860 körül valószínűleg megváltak a Dombegyházi birtoktól, mivel a harmadik katonai felmérés térképe (1869-1887) ezen a területen Jakabbfy majorságokat mutat. Buchwald leszármazottak azonban később is rendelkeztek birtokokkal a környező területeken a térkép szerint (Kunágota, Magyarbánhegyes).
Buchwald Franciska és Maderspach Károly története
Buchwald Franciska Aradon született, a legújabb kutatási adatok alapján (anyakönyv melléklet) 1805. április 10-én, dr. Buchwald József és Neumann Josefa második leánygyermekeként. Testvéreihez hasonlóan nagyon jó nevelésben részesült, nyelveket tanult, irodalomban, történelemben és a politikában is jártasságot szerzett felvilágosult gondolkodású, művelt édesapja révén. Maderspach Károllyal 1828. május 11-én ismerkedett meg Buchwald Antónia és Hofmann Zakariás házasságkötésekor (12).
Maderspach Károly 1791. augusztus 3-án született Oraviczán. Édesapja Maderspach János (1759-1813), aki szintén Maderspach Leonhardnak Edelspacher Barbarával kötött házasságából született, vagyis ő Maderspach Julianna testvére volt (13, családfa).
A „Ruszkabányai Bánya- és Vasműtársulat”. Polgári haladás és ipari fejlődés.
Maderspach Károly nagy szaktudású kohász és kémlész (vegyész) volt, kiváló műszaki ismeretekkel. Tanulmányait a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián végezte 1810 és 1813 között (13,14). 1823-ban a Hofmann testvérekkel létrehozták a Krassó-Szörény megyében fekvő Ruszkabányán a Hofmann testvérek és Maderspach Károly Bánya- és Vasműtársulatot az ott fellelhető bányakincsek kitermelésére és feldolgozására (12,18). A vállalkozás sikerét mutatja, hogy rövid idő alatt a reformkor egyik legnagyobb ipari létesítményévé vált, több ezer munkást foglalkoztatott. Termékeik 1842-ben elnyerték a Magyar Iparvédő Egyesület ezüst emlékérmét (Kossuth Lajos: „Jelentés”, Pesti Hírlap, 1842). Az ipartelep központja, Ruszkabánya települése, ezáltal szintén fejlődésnek indult, templomok, iskolák épültek, orvosi ellátást, nyugdíjrendszert biztosítottak, élénk volt a közösségi és kulturális élet.
Maderspach Károly 1830. július 19-én Ruszkabányán feleségül vette Buchwald Franciskát (12). Házasságukból öt gyermek született, János, Viktor, Antónia, Líviusz és Sándor. Franciska asszony nagy tisztelettel és megbecsüléssel volt férje iránt, mindenben mellette állt és segítette. Boldog volt, hogy ilyen nemes gondolkodású emberrel oszthatja meg az életét (16,17).
Maderspach Károly, mint kiváló mérnök, vasszerkezetű hidak tervezésével és építésével is foglalkozott. Nemzetközileg is jegyzett találmánya a vonórudas ívhíd (19,20). Hídjai: Lugos (Csuka patak) 1833-ban, Herkulesfürdő (Cserna folyó) 1837-ben, Karánsebes (Temes folyó) 1841-ben, valamint hídterv a Pestet Budával összekötő hídra 1838-ban. Bár ez utóbbi terv nem valósult meg, komoly kihívást jelentett a Tierney W. Clark féle híd mellett (21).
A karánsebesi híd építésénél különleges jelentősége lett a dombegyházi pusztának. A családi feljegyzésekben Dombegyház, mint a család pihenőhelye, a gyermekek nyári vakációjának színhelye szerepel (12). 1839-től azonban ez a birtok biztosítékul szolgált a karánsebesi híd megépítéséhez (12,18). A hidat a karánsebesi határőrvidéki katonai parancsnokság rendelte meg, de a teljes költséget, 40.807 forint 26 krajcárt, az iparvállalatra kellett betáblázni, és még 8 év garanciát is kikötöttek. Ebbe a Hofmann testvérek, mint társtulajdonosok, csak úgy egyeztek bele, hogy Maderspach Károly neje, Buchwald Franciska biztosítékul lekötötte dombegyházi birtokát. Ez is alátámasztja, hogy Franciska asszony teljes mértékben megbízott férje műszaki felkészültségében. A híd 1842-ben elkészült, a megrendelő teljes megelégedésére, de a dombegyházi birtok a lekötés alól csak 1853-ban szabadult fel (18).
Az 1848-49-es események
A Hofmann testvérek és Maderspach Károly „Ruszkabányai Bánya- és Vasműtársulat” teljesítménye felkeltette Széchenyi és Kossuth érdeklődését is. Széchenyi meglátogatta Ruszkabányát és vidékét, és naplójában feljegyzi Károly szavait: „Igen, magyarokká kell lennünk, és csak a nyelv hozhat reánk üdvösséget! ” (22). Széchenyi igen nagyra értékelte a vállalat jelentőségét az ország ipari fejlődése szempontjából.
Ruszkabánya és az iparvállalat Krassó-Szörény megyében, az Oláh-Illir katonai határőrvidéken feküdt, és az 1840-es évek végén nagyon kiélezetté vált a viszony a magyar érzelmű vezetők és a Hunyad-megyei osztrák katonai parancsnokság között, utóbbi minden eszközzel igyekezett a vállalat működését akadályozni (14,16,17). Az 1848. márciusi napokban a vállalat vezetői és a ruszkabányai lakosság egyértelműen kifejezte magyar érzelmeit. A hazafias mozgalom központja a Maderspach-ház volt és lelke a felvilágosult gondolkodású asszony, Maderspach Károlyné Buchwald Franciska. A vállalat üzemeiben a szabadságharc számára készítettek fegyvereket (12,17,23), elsősorban Bem seregének, és minden rendelkezésükre álló eszközzel segítették a szabadságharcot. János fiuk Maderspach Ferenc ezredparancsnokhoz csatlakozott Fehértemplomban, és a Vörssipkásokkal, míg Viktor fiuk Perczel Mór seregében küzdötte végig a szabadságharcot.
A ruszkabányai Maderspach ház mindvégig menedékül szolgált a rászorulóknak. A világosi fegyverletétel (1849. aug. 17.) után tömegesen szétszóródó, Ruszkabánya felé menekülő honvédeket és tiszteket élelemmel és ruházattal segítették. A Maderspach-ház jelentős készletei sem voltak azonban elegendők ennyi ember ellátására. A menekülők utolsó hullámával, augusztus 20-án, több tiszttel és egy kisebb csapattal érkezett meg Bem tábornok, akit Maderspach Károly nagy tisztelettel, de egyben nagy aggodalommal is fogadott, mert súlyos osztrák megtorlástól tartott. Franciska asszony ellátta a tábornokot és embereit a legszükségesebbel és szégyenkezett, hogy már csak ennyit tud adni (16,17), majd elindították a csapatot Oláhország felé.
Maderspach Károly aggodalma nem volt alaptalan. Augusztus 22-én bevonult az osztrák katonaság Ruszkabányára és azonnal azt kérdezték, kinek a házában volt Bem. Károly nem titkolta, hogy az ő házában. Ezután őt és a családját is fogolynak nyilvánították, és úgy tűnt, ő lesz a megtorlás áldozata. Ezt azonban a ruszkabányai vállalat dolgozóinak erőteljes fellépése megakadályozta. Másnap reggelre kiderült, hogy a megtorlást Buchwald Franciskának kell elszenvednie. Haynau parancsára Gröber százados 1849. augusztus 23-án meztelenre vetkőztetve nyilvánosan megvesszőztette, majd a karánsebesi börtönbe vetette. Férje, akit a szabadságharc leverése amúgy is kétségbe ejtett, a szörnyű megaláztatás hírére, és hogy Ruszkabánya és az iparvállalat elpusztítását megakadályozza, önkezével vetett véget az életének. Ez megpecsételte a család és a bányavállalat további sorsát is.
Haynau bosszúja több okból érte el a családot. Maderspach Károly testvére, Maderspach Ferenc honvéd őrnagy komoly katonai sikereket ért el az osztrákokkal szemben. Az 1849-es téli hadjárat során életét vesztette, bajtársai Zsombolyán temették el. Haynau ki akarta hantoltatni és felakasztatni a hulláját, de a zsombolyai nép ezt a gyalázatot megakadályozta (12). Ekkor fordult haragja Maderspach Károly családja ellen. Az, hogy a ruszkabányai iparvállalat fegyvereket, lőszert gyártott a magyar szabadságharc számára, az a magatartás, amit tanúsítottak a szabadságharc alatt, a segítség, amit a menekülőknek, Bem tábornoknak nyújtottak, bőséges okot szolgáltatott a megtorlásra.
1849. után: Dombegyház szerepe
Az iszonyú sokk után, ami Maderspach Károlyné Buchwald Franciskát érte, vissza kellett térnie családjához (16,17). 1850-ben felment Pestre, hogy Haynaunál kieszközölje legidősebb fia, János szabadon bocsátását a trieszti büntetőszázadból. Haynau tombolt, de végül váltságdíj fejében János hazatérhetett. Először Batthyány Kázmér alcsúti birtokán kertészkedett, majd édesanyja dombegyházi pusztáján, Buchwald József mellett gazdálkodott (11). Ebben az időben (1854) Franciska asszony is Dombegyházán tartózkodott. A következőket írja a naplójába gyermekei számára: „A puszta volt az a hely, ahol fájdalmas sebeim gyógyulni kezdtek, ott már nem keveredett drága apa emléke a halál utáni vággyal. Az élet új értelmet kapott.”
Maderspach Károlyné nagyon nehezen fogadta el az őt és családját ért méltánytalanságot, és elégtételt szeretett volna kapni. Ezért még Deák Ferencet is felkereste 1861-ben. Naplójában feljegyezte Deák szavait: „A haza érdeke talán azt követelné, hogy fátyolt borítsunk a múltra….hadd vígasztalja önt az a tudat, hogy a hazáért szenvedett”. Ebben végül megnyugodott. Az elégtételt azzal adhatjuk meg neki, hogy emlékét megőrizzük az utókornak.
Ferenczy István szobrászművész és a Maderspach házaspár mellszobrai
Ferenczy István, a Rimaszombatban 1792-ben született fiatalember, Rómában tanult szobrászatot. Ott találkozott Széchenyi Istvánnal, aki arra bíztatta, hogy jöjjön haza. Ettől kezdődően életcéljának a magyar nemzeti szobrászat megteremtését tekintette. A magyar szobrászathoz pedig meg akarta találni a magyar márványt (24,25,26). Kitartóan kereste, végül Ruszkabánya mellett, Ruszkicán találta meg a művészeti célokra alkalmas anyagot. Ferenczy István 1828-tól kezdődően hónapokat töltött Ruszkicán a márványt fejtve. Ez idő alatt szoros kapcsolatba került a Maderspach családdal. Részt vett a Pestet Budával összekötő hídterv elkészítésében, melyet az ő szobrai ékesítettek volna (26). A család iránti barátságból az 1840-es évek elején megmintázta Maderspach Károly és felesége, Buchwald Franciska mellszobrát (26,27,28).
A Ferenczy István által alkotott mellszobrok sorsa később elég kalandosan alakult. Franciska asszony, a hőn szeretett férj és apa emlékére Károly szobrát vasból kiöntette Ruszkabányán, és családi feljegyzés szerint (Maderspach Viola) minden gyermeke kapott egyet. Jelenleg egy példányt ismerünk a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében (melléklet: Törzslap). A Franciska asszonyt ábrázoló szobor bronzba öntésre került 1909-ben a vesszőzés 60. évfordulóján, a ruszkabányai női bizottság kezdeményezésére. Márvány foglalatban állították fel Ruszkabányán, egy szép ünnepség keretében (12,14,27). Ez a szobor sajnos később megsemmisült (14). A bronzba öntéskor készített gipsz másolatot azonban a család tagjai azóta is kegyelettel őrzik.
A szobrok hazatalálnak
A komoly művészettörténeti értéket képviselő szobrokról a család és az utókor számára való megőrzés érdekében másolat készült bronzból: Franciska asszony családban őrzött gipsz szobráról, valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum engedélyével (melléklet) Károly ott található aranyozott vas szobráról is. Így lehetővé vált, hogy az egymást szerető, tisztelő, egymást mindenben segítő, az 1848-49-es szabadságharc támogatásáért megtorlást elszenvedett házaspár szobrai végre egymás mellé kerülhetnek egy méltó helyen.
Dombegyház az a hely, ahová életük, gyermekeik sorsa is szorosan kötődött, ahol megélhetést találtak, megpihenhettek, felszabadulhattak és ahol emléküket már korábban is őrizték (30). Az elkészült bronz szobrokat a család leszármazottja, Károly és Franciska ükunokája, dr. Maderspach Katalin okiratilag Dombegyház Nagyközségnek adományozta azzal a kéréssel, hogy őrizzék tovább, helyezzék el méltóképpen és tegyék lehetővé, hogy az utókor leróhassa tiszteletét az emlékük előtt.
A szobrok ünnepélyes felavatása 2026. március 14.-én
A Dombegyházi Önkormányzat Képviselő-testületének döntése alapján a Dombegyházi Művelődési Ház (Dombegyházi Közösségi Színtér és Könyvtár, 5836 Dombegyház, Béke u. 4.) előtti parkosított területen alakították ki a gránit emlékművet, ahol talapzatra helyezték Maderspach Károly és felesége, Maderspach Károlyné Buchwald Franciska bronz mellszobrait. A szobrok talapzata a Dombegyházi Önkormányzat támogatásából valamint a Képviselő-testület tagjainak anyagi hozzájárulásával valósult meg.
Az ünnepélyes felavatásra a március 15.-i nemzeti ünnephez kapcsolódóan március 14.-én délelőtt 11 órakor került sor a Dombegyházi Önkormányzat szervezésében, meghívott vendégek, Maderspach-Buchwald leszármazottak, önkormányzati tisztségviselők, civil szervezetek képviselői és a település lakosságának jelenlétében.
A szobrok leleplezését keretező ünnepi megemlékezésre gazdag műsorral készült a település.
A gyermekek negyvennyolcas indulókra készült mazsorett műsora (Dombegyházi Szivárvány Mazsorett csoport, felkészítő Kukláné Megyeri Anita, pedagógus) alapozta meg az ünnepi hangulatot. Ezt követően a jelenlévők a Dombegyházi Héthalom Népzenei Együttessel közösen elénekelték a Himnuszt és a Székely Himnuszt.
A műsor a szép számmal megjelent vendégek üdvözlésével folytatódott.
Tisztelettel köszöntötték:
Dinyés Ildikót, Dombegyház Polgármesterét, Erdős Norbert Országgyűlési Képviselő Urat, Dr. Maderspach Katalint és a Maderspach és Buchwald család tagjait, Molnár Sándort, Békés Vármegye Önkormányzatának Elnökét, Dr. Onody Gyulát, Békés Vármegye Önkormányzatának Alelnökét, Dr. Bódi Beátát, a Békés Vármegyei Kormányhivatal Igazgatóját, Bálint Józsefet a KDNP elnökét, Békéscsaba Alpolgármesterét, Dr. Csorba László történészt, a Budapesti Történeti Múzeum Főigazgatóját, Papp Attilát, Nagyiratos testvértelepülés Polgármesterét, a Térség Polgármestereit, a Kevermesi Közös Önkormányzati Hivatal Jegyző Asszonyát, Aljegyző Urát, valamint a Dombegyházi Képviselő-testület tagjait.
A továbbiakban köszöntötték a dombegyházi intézmények intézményvezetőit, dolgozóit, a Nemzeti Művelődési Intézet megjelent kollégáját, a civil szervezetek képviselőit, a helyi vállalkozókat, a magyar és román sajtó képviselőit valamint a jelen lévő dombegyházi lakosokat.
Dinyés Ildikó Polgármester Asszony ünnepi nyitó beszédében elmondta, hogy különleges és felemelő pillanat ez az ünnepség a település életében. Március 14-én, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója előtti napon azért gyűltünk össze, hogy méltó módon emlékezzünk, és közösen felavassuk Maderspach Károly és felesége, Buchwald Franciska mellszobrait. Megemlítette, hogy a történelem nem csak évszámok és események sora, hanem emberek sorsából, bátorságából, hitéből és áldozatvállalásából épül fel. Olyan emberekéből, akik a maguk korában nem féltek kiállni az igazságért, a szabadságért és hazájuk jövőjéért. A szabadságért azonban gyakran súlyos árat kellett fizetni. A szabadságharc leverése után az országot kegyetlen megtorlás sújtotta. A Maderspach házaspár sorsa is ebben a korszakban pecsételődött meg.
Különleges jelentőséget ad ennek a mai napnak az is, hogy Buchwald Franciska mindig is szorosan kötődött Dombegyházhoz. Férje halála után itt talált lelki megnyugvást, és itt talált otthonra. Ezért a család számára is kiemelten fontos volt, hogy emlékük itt, közösségünk szívében kapjon méltó helyet.
Ezután köszönetet mondott a Család tagjainak nagylelkű felajánlásukért valamint köszönetet mondott mindazoknak, akik munkájukkal, támogatásukkal hozzájárultak, hogy ez a megemlékezés valódi közösségi ünneppé váljon.
Végül Dombegyház közösségéhez intézte szavait.
„A ma felavatott szobrok mostantól itt állnak majd közöttünk, emlékeztetve bennünket arra, hogy egy kis település története is szorosan összefonódhat a nemzet történelmével. Arra, hogy a szabadságért való kiállás, a közösség iránti felelősség és az emberi méltóság tisztelete olyan értékek, amelyek generációkon átívelve formálják jövőnket. Legyen ez a két szobor nemcsak emlék, hanem iránytű is számunkra – amely arra emlékeztet bennünket, hogy múltunk tiszteletéből születik a jövőnk ereje. Őrizzük hát együtt ezt az örökséget, és adjuk tovább a következő nemzedékeknek is.”
Erdős Norbert ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy Dombegyház ma kivételes alkalom színhelye, két helyi kötődésű történelmi személynek állít maradandó emléket. A Maderspach házaspár élete szeretetben, tiszteletben, a szabadságért vállalt közös szenvedésben forrt össze, szobraik végre egymás mellé kerülhetnek itt, Dombegyházon. A szoboravatás nem csak emlékezés, hanem igazságtétel, az utókor ezzel történelmi adósságot törleszt, szoborba öntött örökkévalóságba foglalja a Maderspach és a Buchwald család emlékét. Elmondta, hogy Maderspach Károly nem csak vasgyáros és hídépítő volt, hanem a haladás, az ipari fejlődés és a haza iránti rendíthetetlen hűség követe, míg Buchwald Franciska neve a női helytállás és mártíromság szimbóluma lett. Ma, amikor leleplezzük a szobrokat, nem csak a múltat idézzük föl, de erőt merítünk a ma harcaihoz is.
Molnár Sándor köszöntőjében arról beszélt, hogy ma egy olyan házaspár szobrait avatjuk fel, akik mindent megtettek, hogy embereknek munkát adjanak, legjobb tudásuk, hazaszeretetük szerint szolgálták környezetüket. Tisztában voltak tetteik következményeivel, vállalták a kockázatot, a terhet, mert hittek abban, hogy a hazának így lesz jobb. Felelős döntéseket hoztak és ezzel formálták az ország sorsát. Megemlítette, hogy ha nincs 1848, akkor nincs kiegyezés valamint az azt követő fejlődés. Továbbiakban arról beszélt, hogy országunkat sok nemzetiség alkotja, de magyarként csak Magyarországon lehet élni.
Dr. Bódi Beáta üdvözlő beszédében szólt arról, hogy ma nem csak két történelmi személyiség előtt hajtunk fejet, hanem példát is állítunk mindannyiunk elé hűségből, bátorságból és hazaszeretetből. Maderspach Károly nem csak tudásával, munkájával és elkötelezettségével szolgálta a hazát, hanem erkölcsi értelemben is példát mutatott. 1848-ban a szabadságharc ügye mellé állt, és ezzel a saját sorsát és a családja életét is kockára tette. Elmondta még, hogy a történelem azt tanítja nekünk, hogy a hős férfiak mögött gyakran ott állnak a nők, akik ugyanúgy részesei a küzdelemnek. Buchwald Franciska ilyen asszony volt. Az ő sorsuk azt mutatja meg, hogy a hazaszeretet nem csak a fegyverek zajában, hanem a kitartásban, az egymás iránti hűségben és az áldozatvállalásban is megnyilvánul. A mai szoboravatás egy üzenet: nem feledjük azokat, akik a hazáért, a szabadságért cselekedtek. Legyen ez a két mellszobor jelképe annak, hogy a múlt értékei ma is közöttünk élnek. Ezután kifejezte azt a kívánságát, hogy Maderspach Károly és Buchwald Franciska emléke sokáig erősítse Dombegyház közösségét és adjon példát mindannyiunk számára.
Dr. Csorba László történész megvilágította a közösség viszonyát saját múltjához, elmondta, hogy ez láncot jelent, amelyben múlt, jelen és jövendő összekapcsolódik. A múlt és a jelen is végtelen, amire a múltból emlékezünk, az a történelem. Azáltal határozzuk meg magunkat, hogy az emlékeket felidézzük és újramondjuk.
Beszélt az 1848-as örökségünkről és az örökségvédelemről. Arról, hogy felkereste Buchwald Franciska ruszkabányai emlékművét, amelyben a szobor helyén első világháborús hősök emléktáblája található, de ez mégis egy történelmi szálat húz 1849 és a mai események között. Elmondta, hogy ha megismerjük Maderspach Károly és Károlyné történetét, érezzük, hogy ebben nagyon erős erkölcsi példa van a közösség számára. Majd arról beszélt, hogy hagyomány önmagában nem létezik, csak ha az emberek úgy döntenek, hogy megőrzik, és újra értelmezik. Ha felidézik, főleg, ha a képmást is megőrzik, annak mágikus ereje van. Ezzel megújítják a hagyományt és megerősítik az összetartozást. Ezzel a múlt-jelen-jövendő láncát kovácsolják, és ez lehetővé teszi, hogy a hagyományt a jövő nemzedékek is újrateremthessék. Továbbiakban köszönetét fejezte ki a Maderspach család tagjainak elkötelezett munkájukért, amellyel őrzik ezeket az emlékeket.
A magvas gondolatokat, méltatást követően a „Mater Gloriosa” vagyis a „dicsőséges asszony” című kis drámai jelenetet láthattuk helyi pedagógusok előadásában.
A jelenetben közreműködött Répásy-Hack Anita (Franciska) és Pál Gábor (Maderspach Lívius). Rendező: Kardosné Korom Éva, a Dombegyházi Ketskeméty Károly Honismereti Egyesület elnöke.
Az előadás Maderspach Livius könyvének (Forrás: 12) felhasználásával felelevenítette és a jelenlévőkkel megismertette az 1849-ben történteket. Madrespach Lívius a Maderspach házaspár negyedik gyermekeként édesanyja feljegyzései alapján hitelesen írja le a történetet. A jelenet Deák Ferenc szavainak felidézésével kezdődött, majd Buchwald Franciska gyermekeinek írt szavaival folytatódott. Megidézték a világosi fegyverletételt követő, augusztus 20.-a utáni eseményeket, amelyben a menekülőket, közöttük Bem tábornokot segítette a család. Ez utóbbi volt a közvetlen oka, hogy a megtorlást el kellett szenvednie Maderspach Károlynénak, akit Haynau parancsára Gröber százados nyilvánosan megvesszőztetett augusztus 23-án, és amelyet férjének tragikus halála követett. A jelenetben megidézték Franciska asszony fájdalmát, valamint azt, hogy a tragédia után Dombegyház volt az a hely, ahol szenvedései enyhültek és élete új értelmet kapott.
A drámai jelenetet követően meghallgattuk a Dombegyházi Héthalom Népzenei Együttes műsorát, melyben egy csokrot hallhattunk 1848-as dalokból. Az együttes tagjai: Alaksa-Kémenes Nóra Anikó, Gyüréné Gerendeli Krisztina, Kerék Terézia, Czabai Léna, Rácz Lili, Hegedűs Lilla, Pável Adél, Lehoczki-Krsjak János.
A műsort követően a jelenlévők kivonultak az Művelődési Ház épülete előtti parkba, ahol a szobrok felavatására került sor.
Elsőként a Család képviseletében dr. Maderspach Katalin mondta el személyes gondolatait. Arról beszélt, hogy több, mint 25 éve kezdték el felderíteni családjuk történetét a húgával, Kingával. Ennek a munkának kiemelkedő állomása ez az esemény. Elmondta, hogy a dombegyházi puszta nemzedékeken keresztül összefonódott a család életével, és úgy érzi, hogy itt ő is otthon van. Elmondta, hogy úgy érzi, ő a kis Franciska, aki itt szaladgál nagymamája kertjében, és ő az a Franciska is, aki elzálogosította az általa örökölt birtokrészt, hogy szeretett férje, Károly megépíthesse a karánsebesi hidat. Végül ő az a Franciska, aki az 1849-es szörnyű tragédia után végre megnyugvást talált a dombegyházi pusztán. „A puszta volt az a hely, ahol fájdalmas sebeim gyógyulni kezdtek… Az élet új értelmet kapott” idézett ükanyja, Maderspach Károlyné Buchwald Franciska gyermekei számára írt naplójából. Pár mondattal elmesélte, hogy az ükszülőket ábrázoló szobrok alkotója Ferenczy István, aki az 1840-es évek elején készítette el Károly és Franciska mellszobrait. Hogy megőrizzék őket az utókornak, családi összefogással készültek el ezek a bronz szobrok, és így az egymást hőn szerető, egymást mindenben támogató, az 1848-as szabadságharc megpróbáltatásaiban egymást segítő, végül a megtorlást együtt elszenvedő házaspár szobrai egy méltó helyen egymás mellett állhatnak. Dombegyház közössége nagyon nyitottan, örömmel fogadta azt a gondolatot, hogy a mellszobrok itt találjanak méltó otthonra.
Végül köszönetet mondott a Család nevében Dombegyház Polgármester Asszonyának, Dombegyház Nagyközség Önkormányzatának és az egész lelkes, szeretettel teli közösségnek, akik elősegítették, hogy ez a gyönyörű emlékhely ebben a szép parkban megvalósulhasson. Kifejezte azt a kívánságát, hogy ez az emlékhely a jövőben gazdagítsa Dombegyház kulturális és történelmi örökségét.
Ezt követően Rusz Szabolcs előadásában elhangzott Ábrányi Emil: Maderspachné című verse.
A szobrokat ünnepélyesen leleplezte Maderspach Katalin és Dinyés Ildikó Polgármester Asszony.
Ezután koszorút helyeztek el a szobrok talapzatánál: a Maderspach-Buchwald Család, Dombegyház Önkormányzata, Papp Attila, Nagyiratos Polgármestere, a dombegyházi civil szervezetek és egyesületek képviselői, az Arad városi és a Hunyad megyei magyar közösség képviselői. Az ünnepség a Szózat éneklésével zárult.