7. A dohánytermesztés és dombegyházi vonatkozásai a XIX-XX. században

A javaslat benyújtója: Kardos Gyuláné

A Rákóczi-szabadságharc után a bécsi udvar a magyar kamarának engedte át az új szerzeményi területből az Alföld kamarai teendőit, így új távlatok nyíltak a fejlődésre. Az Arad-Békés-Csongrád megyei dohánykertész telepítéseknél igen szigorú szerződési kikötések voltak. 1843-ban önálló jelleggel indult meg a kertészközségek telepítése. 1843. augusztus 18-án kötött szerződést a kincstár Dombegyházon, a kertészség neve: Nagymajláth lett. Ebben az időben a dohánytermesztés kialakítása igen nagy erővel haladt és tekintélyes területet ért el. 

Hogy miért volt erre szükség? Ezt a kérdést nem hazánkban döntötték el, hanem az Osztrák Dohányjövedék. A kertészközségek lakosainak sajnos csak a munka jutott, a szegénység és az adósságok felhalmozása. Az általuk termelt dohányon az Osztrák Dohányjövedék kereste a milliókat. Az 1840-es évek első felében, amikor a kincstári kertészközségeket telepítették csak Ausztriában volt dohánymonopólium. Magyarországon a dohánynak szabad forgalma volt. Bárki termelhette engedély és szerződéskötés nélkül. A dohányjövedék óriási bevételeihez a nyersanyagot hazánk biztosította, amit a világpiaci árnál olcsóbban vásároltak fel. Az osztrák birodalmi tanács elnöke Magyarországot tartotta a dohánytermesztés hazájának. 

A magyar kamara áldozatvállalására és a dohánykertészek telepítésére azért volt szükség, mert az Osztrák Dohányjövedék hazánkban több módszerrel is próbálkozott, hogy a nyersanyag szükségletét innen fedezze, de kudarcot vallottak. Az első felvásárlási forma az Appaldó állami kézbe jutása után Pesten, Debrecenben, Szegeden és Tolnán dohányátvevő hivatalokat állítottak fel. A dohány árát a gabonaárak alapján határozták meg, ami igen magas volt. Ekkor jelentkeztek a spekulánsok és a felvásárlók, akik sokkal olcsóbban szállítottak. A dohányátvevő hivatalokban is igen sok szabálytalanság folyt, ezért megszüntették a működésüket.

Ezután a dohányszükséglet kielégítése szabad verseny útján történt. A szállítóktól sikerült olcsón átvenni a dohányt, majd egy idő után fogytak a készletek. Így a szállítók között is komoly gondok adódtak, ezért 1836-ban bevezették a kézi felvásárlást. Ez azt jelentette, hogy a magyarországi dohánylevél-felvásárlást előre megállapított és közzétett árakon szerzik be a gyárak. A dohánylevél beváltását minden év április közepétől június végéig vették be. Egyetlen minőségi osztály alapján történt az átvétel. Az ár azért a dohányért járt, ami egészséges, átment az első erjedésen, becsületesen van csomózva, feldolgozásra alkalmas és nem volt kiválogatva, azaz a legjobb leveleket nem szedték ki belőle. Az átválogatott áru a jövedék részére 1 forinttal alacsonyabb áron volt átvehető. A jégeső vert és nem csomózott leveleket a beváltási ár feléért vették át. A vizes, szakadozott, penészes vagy korhadt leveleket nem szabadott átvenni. A dohányjövedék tisztviselő feladata volt a minősége eldöntése, viszont az általuk átvett áru minőségéért is ők feleltek. A dohányt bárkitől átvették.

Az 1835-ben termelt dohány 1836. évi beváltási ára mázsánként Tolnán, Szegeden és Pesten 6 Forint, Debrecenben pedig 5 Forint 40 Krajcár volt. A pesti raktárban felárat fizettek a pécsi dohány után: 12 krajcárt. A szegedi után 30 krajcárt, a debreceni és váci dohány után 18 krajcárt. A dohányt termesztők szegényebb emberek közül kerültek ki, mert ezt a kultúrát kis területen és sok munkával tudták előállítani. Igyekezni kellett, hogy a terményt mihamarabb piacra kész állapotba hozzák, mert a pénzre akkor volt a legnagyobb szükség, amikor a téli időszakban nem jutottak munkához. Ambrózy Lajos szerint az osztrákok 1846-ban megpróbáltak Magyarországra trafikhálózatot kiépíteni. Az olcsó osztrák szivarok elterjedését a védegyleti mozgalom akadályozta meg. Ambrózy 3400 kisholdas vizespuszta birtokadományt kapott fáradozásaiért 1848 elején István főhercegtől, aki Magyarország nádora és királyi helytartója volt.

A Pécskai Kamarai Kerületnek 11 nagy pusztája volt, amely ma Békés Vármegyéhez tartozik. Területe a 93000 holdjával egyedülálló volt a kamarai területek között, mert földje egyetlen zárt tömböt alkotott és kitűnő minőségű volt. A 11 puszta: Bodzás, Apáca, Földvár, Meggyes, Bánhegyes, Nagykamarás, Dombiratos, Kupa, Kunágota, Basarága, Szionda kamarai puszták. Ezekre a területekre 100 házas kertészség felállítását tervezték. Nagy problémát okozott, hogy ezek a földek 14 évre 1855. október 31-ig bérbe voltak adva. Az államigazgatás elrendelte, hogy a kertészetek 100 házból (családból) álljanak.Telepesként olyan családapák kerüljenek felvételre, akik értenek a dohánytermesztéshez. Ezt igazolják, és legyen gazdasági eszközük, igás állatuk és kocsijuk. Felvételkor be tudják fizetni az uradalmi pénztárba a 40-50 ezüst Forintot, amit visszakapnak házépítéskor. A földesúr megelőlegezi a vetőmagot, amit az első termés eladása után a gazdák kötelesek megadni. Minden lakosnak azonos felekezethez kell tartozni a lelki gondozás és az iskola miatt. A dohánykertészeknek saját maguknak kell gondoskodni a plébános és a tanító ellátásáról. A kamara javasolja még, hogy az atyának és a tanítónak olyan férfit válasszanak, akik kedvet éreznek a dohánytermelés iránt. 

Ambrózy jószágigazgatót utasították, hogy gondoskodjon olyan helyről a kertészetekben, ahol iskola és plébánia épülhet. A kertészségeket egyenes, tágas utcák és nagy portákon szépen, sorban épült házak jellemezték. Az első években a kertészek nagy cserélődése volt megfigyelhető. Ez annak volt köszönhető, hogy a földterületük nem volt dohánytermesztésre alkalmas. 1843 októberében lejárt Pitvaros, Királyhegyes, Kövegy és Pereg bérleti díja, ezért még ebben az évben dohánykertészeket kellett telepíteni. Apátfalváról 60 dohánykertész jelentkezett: nekik 20 Pengő Forint bánatpénz befizetése mellett kötelezettséget is kellett vállalniuk Székegyház pusztára, melyet fele részben akartak betelepíteni, ahova dombegyházi dohánykertészek is jelentkeztek. A puszta területe 350/1100 hold, tehát 100 dohánykertészt lehetett betelepíteni 20 hold juttatással. A pécskai Putnik Miska bácsi szerint, aki kamarai tiszttartó volt, 71 dombegyházi kertész 10 Pengő Forint bánatpénz mellett elkötelezte magát.

A jelentkezők alávetik magukat minden kincstári rendelkezésnek, de nekik is van javaslatuk: 

• A puszta bérbeadásának visszamaradt részéből 400 holdat legelőnek vagy művelésre adjanak át a gazdáknak 15 évre, holdanként 2 Ezüst Forint ellenében. 

• Az uradalom részére eső dohány utáni pajtákat és bálafákat térítés nélkül kapják meg

• Engedjék meg, hogy az első évben csak 3 holdon termesszenek dohányt, mert időre van szükségük a házuk felépítésére

• Arányos pénzbeli előleget kérnek 5 évre 

• Iskola, temető, imaház fenntartására még 10 hold földet kapjanak térítés nélkül

• Lovasmalom létesítésére ne csak házhelyet biztosítsanak, hanem olcsó bér ellenében az őrlési jogot is adják meg a részükre

Ambrózy báró valamennyi kérelmet elfogadta. 1843. május 10-én a magyar kamara felterjesztette az udvarhoz Ambrózy jelentését. Két hónapot kellett várni még “Ő Felsége” a kertészek ügyében eljárt. Engedélyezte a bérleti szerződés megkötését Székegyházpusztára, a dombegyháziakkal és a magyarszentmártoniakkal a fenti javaslatok alapján. 

A szerződés a kertészség életének egyik nagy meghatározója. A kertészek számára a jó szerződés a legfontosabb, mert ez határozza meg a munkájukat és anyagi előrehaladásukat. Sajnos az 1840-es évek elejére a dohánynak nincs olyan magas ára, ami serkentené a termelést. Ekkor a kincstár 15-20 évre köt szerződéseket, mert Ausztriának szüksége van a magyar dohánytermesztésre. A szerződés kikötései igen kemények, amit 36 pontban határoztak meg.

Dombegyházon a Nagymajláth kertészség 1843. augusztus 18-án kötött egy 15 éves szerződést. A régi kertészségek megtarthatták régi nevüket, például Apáca és Ürményháza. A németajkú kertészségek jó magyaros hangzású nevet kaptak, például Újhely, Kistelep, Kovácsi-telepesek. A nem németek által létesített kertészségeket az új és az egykori kamarai tisztviselőkről nevezték el, például Alberti, Kübekháza és Nagymajláth. Az utóbbi gróf Majláth György országbíró után kapta nevét. A szerződéskötést megelőző alku során olyan problémák jelentkeztek, amiről a szerződés pontjaiban nem intézkedtek. Ezeket a szerződés végére kézzel írták le. A nagymajláthiaknak ez a záradék biztosítja, hogy fizetség nélkül 10 holdat kap az eklézsia. A kertészségeket benépesítő községekben írták alá a szerződéseket, így Dombegyházon a nagymajláthiak. 1844. február 15-én súlyos árvíz pusztított: a Maros és a Körösök egyszerre áradtak meg és nagy mennyiségű vizet zúdítottak le az Alföldre, amik hátráltatták a letelepedést.

A leendő kertészet működéséhez fontos volt, hogy egy telepre azonos felfogású, életszemléletű és egy nyelvet beszélő emberek kerüljenek. A telepítést kivitelező Ambrózy is arra törekedett, hogy ezeken a településeken egység uralkodjon, így a lakosoknak csak egyféle templomról és iskoláról kellett gondoskodni. Ezért történt, hogy Dombegyházon két kertészet is alakult. 1844-ben Nyéki-Dombegyházon lakó református kertészek a székegyházi pusztáról és más falvakból jöttek, még a Bánhidy- és Marczibányi-Dombegyházán lakók katolikus kertészek felépítették a környékbeli falvak lakosaival együtt Geöcztelepet, Kunágota puszta hatodik osztályán. A dombegyháziak kivették a részüket a kertészségek telepítésében, hiszen itt egy pusztán belül sok kertészség volt, akik 1841-ben szokatlanul népesek voltak. 

A letelepedési időszak igencsak kemény és emberpróbáló volt. Kutat kellett ásni, valamint ház, istálló és dohánypajta építésével is kellett foglalkozni. Dohánypalántát kellett nevelni, és a határban is várt rájuk a munka. Az asszonyoknak ilyen viszonyok mellett még a családokat is el kellett látni. A házakra tűzvédelmi okok miatt kőkéményt kellett rakni. A konyhából lehetett fűteni a két szobában lévő kemencét, ezek füstje pedig a konyha feletti szabadkéménybe torkollt. Ez volt a kőkémény, amit téglából építettek. Erre azért volt szükség, mert gyúlékony anyagból készült a tető. A szabadkéménybe rudakat építettek be, ahova a füstölni valókat akasztották fel. A dohánykertészek nagyon szegény emberek voltak, a kereskedőktől kapott előlegekből éltek. A Geöcztelepiek tanítónak Kassai Jánost fogadták fel Marczibányi-Dombegyházáról. A község szegénysége miatt Kassai látta el a kántori, valamint a jegyzői feladatokat is. A kertésztelepítéshez nem csak kertészekre, hanem sokkal inkább jó minőségű földekre volt szükség. Valószínűleg így lett Csanád megye a kertészek megyéje. 

A nagymajláthi kertészség első összeírása 1845-ben volt. A szerződésben meghatározott kertésztelkek száma 100 darab volt. Az összeírásban szereplő kertészek névsora eltér az alapítók névsorától a bevándorlások miatt. Marczibányi István halála után 1810-ben a dombegyházi birtokot testvére, Marczibányi Lőrinc örökölte, majd fia Márton. A Marczibányi-Dombegyháza dohánykertész községet 1817-ben Márton telepítette. A község lakossága 1850-ben 1270 holdat bérelt az uradalomtól, népessége ekkor 625 fő volt. A településen 68 ház állt, mindegyikben árendás dohánykertészek laktak, akiknek volt valamennyi kertészföldjük is. Ők 1851-ben 162 Forint 2 Krajcár adót fizettek. A 19. Század első felében megszűnt a dohánykertész réteg, helyébe az uradalmi feles kertészek léptek. Ők nem cselédbérért, hanem a termés feléért és a konvencióért dolgoztak. A dohányos munka mellett más munkát is elvégeztek. 

A kincstár nem szüntette meg a dohánykertészetet, de hagyta, hogy felhagyjanak a dohány termesztésével, így arra törekedett, hogy bérlettel és örökváltság fizetéssel végleg helyhez kösse és falvakká formálja valamennyit az amúgy is ritka lakosságú Dél-Alföldön. Marczibányi-Dombegyháza lakossága folyamatosan nőtt. Az 1928-29. tanévben a tanköteles gyerekek száma 103 fő, akiknek 60-70% dohánykertészek gyermekei voltak. Az 1930-as évek elején az uradalmak beszüntették a dohánytermesztést, a kertészek beköltöztek Dombegyházra és valamelyik telepen házat építettek. Mintegy 50 család Trianon után szökve érkezett és lett Dombegyház lakosa a Romániához csatolt területekről. 

Amit a dohánytermesztésről tudni kell

A dohány (régies nevén tabak vagy tubák) a burgonyafélékhez tartozik, zárvatermő, kétszikű növény. Szárított leveléből készülnek a dohánytermékek: bagó, cigaretta, szivar, szivarka, pipadohány. Használható szerves növényvédő szerként, bizonyos gyógyszerek is készülnek belőle. A dohány Ausztráliában, valamint Észak- és Dél-Amerikában őshonos, több fajtája is létezik a világban. A dohánynövény részei: dohánytőke, dohánygyökér, dohányszár, dohányvirág, dohánykaccs, dohánylevél. A növény legértékesebb levélzete az anyalevél. Virágja a dohánybúga, amiben a mag található. Amikor a szárról leszednek minden levelet, dohánykórénak nevezik a csupasz szárat. Ezt sarlóval levágják, és a földön megszárítják, majd kenderrel vagy gyékénnyel kévébe kötik. Ezzel az 1-2 méteres hosszúságú szárral kemencét, aprítva tűzhelyet fűtenek, de akár kerítést is készítenek belőle. Tették még vertfal tetejére 30-40 cm vastagon, majd vékonyan, kúpszerűen földréteggel fedték, hogy a csapadék könnyen lefolyhasson róla. Az idősebb termelők szerint a legjobb fajta a szögedi rúzsadohány. Ez a fajta száradás után barna színű, a levelek vastagok és puha tapintásúak. 

Palántázás és melegágy készítés

A palántás a hátsó udvarból kukoricaszárral elkerített terület volt, ahol a melegágyban a palántát nevelték. A palántás 5x12 méteres nagyságú volt. Általában két melegágy készült egymás mellé, amik 10-12 méter hosszú és 1,2-1,2 méter széles volt. Az aljára 30-40 cm vastagon szalmát, erre pedig friss trágyát terítettek, majd újabb szalmaréteget. A melegágyak között 60-70 cm széles terület volt, innen egy ásónyomnyi földet dobtak a tetejére. Porhanyósra igazították, majd megtaposták és telekkel szórták meg, amire a mag került. A melegágyra deszkából 20-30 cm magas keretet készítettek, majd szögeket vertek bele és erre akasztották a molinót, később a műanyag fóliát. Gyakorlatilag egy tetőszerkezetet készítettek annak érdekében, hogy több levegő legyen és a dohánypalánták ne fulladjanak be. A fólia alkalmazásakor többször kellett szellőztetni. 

A magvetés 

A dohánymagot először csíráztatni kell, mert nem alkalmas közvetlen vetésre. Erre 10-15 cm-es tarisznyát vagy vászonzacskót használtak. Ebben kb. 1 hónapig áll nedvesen a mag. Mielőtt a magot a zsákba teszik, langyos vízben lemossák, hogy eltávolítsák a szennyeződéseket, és így azok a magok, amik nem csíraképesek a víz felszínére jönnek. A zacskót a kemence kuckójában, meleg helyen tartották és naponta megnedvesítették. Volt egy hagyomány is: a magcsíráztatást megelőző éjjel a házastársak a derékaljuk alá tették az ágyba a zacskóban lévő magot. Ez azt a célt szolgálta, hogy a férfi és a nő termékeny kapcsolatához hasonlóan a dohánymag is termékeny legyen. Akkor is kedvező eredményt lehetett elérni a mag kelésénél, amikor a csíráztatást újholdkor kezdték el. Szent József napja (március 19.) körül kerülhetett sor a magok melegágyba vetésére. A vetést mindig a férfiak végezték és általában délig be kellett fejezni. Ügyelni kellett arra, hogy a magokat egyenletesen szórják szét, így a palánták is szépek lettek. Az elvetett magra vékony telekréteget, komposztált trágyát szórtak. A telket előbb nagylyukú rostán szitálták át, hogy minél apróbb legyen. 

A palánta gondozása és betegségei

Az elvetett dohánymagot gondosan kell ápolni, nem szabad megfeledkezni a rendszeres locsolásról. A gyenge növényeket még nagyon sok veszély fenyegeti. Ha túlöntözzük, gombák nőhetnek ki közülük, amelyeket kézzel érdemes eltávolítani. A lóbogár is nagy kárt tud okozni: elrágja a palánták gyökerét. Ezek ellen úgy védekeztek, hogy sűrűn nádszálakat szúrtak a melegágy földjébe, hogy ne bírjon dolgozni a lóbogár. A befulladás is tönkre teheti a palántákat. Ezt az okozza, ha a trágya a melegágyban túl nagy hőt fejleszt. Megszűntetésére surnyókkal karnyi vastagságú lyukakat fúrtak a melegágy oldalán, így eltávozhatott belőle a gőz. A trágyát mindig marha- és sertésganéból keverték, mert így nem égette el a palántákat. A vakondok ellen úgy védekeztek, hogy északi irányba nyakas üveget fektettek a melegágy földjére, a légáramlat fütyülő hangot adott, ami elriasztotta a vakondot. A palánta ellensége még a gaz is, ezért rendszeresen gyomlálni kellett. Ha a vetés túl sűrűre sikerült, ritkítást kellett alkalmazni. A palántát a rendszeres gondozás mellett a vetéstől számított hetedik héten lehetett szabad földbe ültetni. 

A dohányföld előkészítése és az ültetés

A legjobb dohány búza- és zabföldben termett, és mindig tavaszi szántásba ültettek. A földet szántáskor összeszántják, hogy ne legyen borozda a dohányföld közepén. Egy hold szántásakor 32 fordulatot tettek egyszarvú ekével. A lovak után 150x70x30cm deszkából készült ládát kötöttek, amit földel raktak meg, így a hantok széttörtek. Vasárnap és ünnepnapokon nem szántottak. Amikor a dohányföld ültetésre kész volt, a népi hiedelem szerint a végébe leásták a húsvéti sonka csontját, hogy a dohány ne legyen kukacos. Az ültetés előtti délutánon megszedték a palántákat. Egy csomóba nagyjából 25-30 szál került. A szalmahordó kosarat félig megtöltötték szalmával, az oldalára állították és a palánta csomót úgy tették bele, hogy ne sérüljön a gyökere. A kast reggelig hűvös helyre állították. Reggel kocsira került a palánta, az útalló és luklocsoló is. A dohányföldre keresztbe és hosszába is sorokat húztak az útallóval, és a metszéspontokba kerülnek a dohánylukak. Egyszerre 10-15 méter hosszúságú területet ültetnek be. A dohánylukak helyét a kapa fokával megütötték, így egy kis mélyedés keletkezett, amiből nem folyt ki a víz - ezt a műveletet nevezték lukalásnak. A luklocsoló segítségével minden lyukba vizet öntöttek. Ez az edény régen cserépből készült, utcai árusoktól lehetett beszerezni. Később helybéli bádogosok készítették ezeket pléhből. Minden lyukhoz a palántahányók (akik általában gyerekek voltak) egy-egy szál palántát tettek. Ezután az ültetők a fúróval elduggatták a dohánypalántákat. A dohányföld közepe táján a szélső sorba ültettek paradicsomot, a sorok közé pedig dinnyét vetettek. 

A dohány gondozása és károsítói

Ültetés után 4-5 napra jön a fódozás (foltozás). Azokat a palántákat, amelyek nem eredtek meg, újból ültették. Szent Antal napjáig (június 13.) be kellett fejezni a pótlást. Az első kapálás nem sokkal ültetés után volt. A dohányt ekekapával művelték, amelyet ló húzott, a tövek körül pedig kapáló munkások irtották ki a gazokat. Nem szabadott mélyen kapálni, mert akkor kiszáradt a föld. Dohánytermesztésre mindig a legjobb minőségű földet választották és alaposan meg is trágyázták. A tápanyagdús földben a gyomok is könnyebben szaporodtak, ezért állandóan tisztán kellett tartani.

A dohány nagy ellensége a vajfű, ami egy élősködő növény. Ellene úgy tudtak védekezni, hogy mihelyt a dohánylevelek elérték a megfelelő nagyságot, leszedték azt. Az ordas is nagy kártevőnek számított: egy fehér, hatlábú, fekete fejű kukacszerű rovar, amely mindig a napos oldaláról támadta meg a dohányt. A hiedelem szerint, aki Szent Antal napján liszthez nyúlt, annak kukacos lett a dohánya. A peronoszpóra gomba is károsította a leveleket, a jégverés pedig katasztrofális károkat tudott okozni. Ha “jégfölhő” közeledett, harangozni kezdtek a “fölhő” elé, hogy kerülje el a falu határát. Egy másik hiedelem szerint a baltát a küszöbbe vágták, utána pedig az udvarra hajították a jégverés megszüntetésének érdekében.

Amikor a dohány virága kinőtt, a búgát letörték. A legszebbeket azonban hagyták a tőkén beérni, ebből lett a következő évi mag. A levelek hónaljában lévő hajtások neve a kaccs. Mindet ki kellett törni, hogy jobban fejlődjenek a levelek. 

A dohány betakarítása és fűzése

Tetejezéskor már lehetett szedni az alsó leveleket. Akkor lehet őket letörni, amikor már sárgulni kezdenek. Legkésőbb érnek az anyalevelek, amelyek a legjobb minőségűek. A dohányszedők hajnalban indultak szedni, mert ilyenkor harmatos még a dohány és könnyen törik. Egyszerre egy-egy előn 10-15 méter hosszan törték le a leveleket jobb kézzel, majd a bal hónaljuk alá fogták. Ahány levelet átért a bal kar, az egy hónalj. Ezeket a dohányföld szélére rakásokba tették. Két hónaljat fontak egy gyékényből font kötélbe. Személyenként 10-15 rakást szedtek. Mikor a dohányszedést befejezték, a mocskot száraz földdel dörzsölték le a kezükről és összegyűjtötték, mert a gyerekek különféle figurákat gyártottak belőle. A rakásokat a kocsiderékba szalmára helyezték levélhegyekkel felfelé, hogy ne törjenek. Hazaérés után a pajtát fellocsolták, hogy hűvös maradjon. A dohányfűzők kisszéken vagy szalmazsákon ülve fűzték a leveleket. Úgy fűzték őket egymás mellé, hogy egyiknek a színe, másiknak a fonákja felé néz. A kötélen a levelek közötti távolság egy ujjnyi volt, azért, hogy ne rohadjanak össze. A kasza oromjából kovácsolt tűkre, amik 50-80cm hosszúak, egyik végük szív alakúan ékszerű, másik végén a tű lyuka van, fűzik a levelet. A tűbe dohánymadzagot húznak, a végére kukát kötnek. Amikor megtelik a tű, lehúzzák és eligazítják a leveleket. Egy rakásból általában egy kötél dohány lett. A fűzés nagy ügyességet kívánt, hiszen az éles tű a levél bordájának a közepén fúródott át. A dohánykötél hossza 4,2-5m volt, ami a termelő pajtájának méretétől függött.

A fűzött dohány gondozása és tárolása

Fűzés után a dohányköteleket mielőbb fel kellett akasztani a szergyiára (a dohánypajtában elhelyezett vízszintes rúd, amelyre a dohányfüzéreket száradás végett fölaggatják), hogy a levelek ne töredezzenek és száradni kezdjenek. A szárítás célja, hogy a levelekből eltávozzon az összes nedvesség, ezáltal szép sárga színt kapjanak. A gondosan elvégzett szárítás jelentősen befolyásolta a dohány élvezeti értékét. A szárítás a pajtában történt. A pajta faoszlopokon nyugvó, nádtetős épület volt. A száradó dohányt minden oldalról körüljárhatta a levegő. A csukott pajta három oldala fallal zárt volt. Szárítás közben, ha elszakadt a kötél, azonnal újra kellett kötni, hogy a levelek ne károsodjanak. Ha nem száradt jól a dohány, a leveleken penészfoltok jelentek meg, amit sárkefével eltávolítottak. 

Csomózás és szállítás

November és december volt a csomózás időszaka. Hajnalban kezdtek hozzá, és egészen éjfélig szorgoskodtak a petróleumlámpa fényénél, hogy szállításig minden levél kisimítva csomóba kerüljön. Amikor beesteledett, bizony elkezdtek álmosodni, különösen a fehércselédek. Akkor elkezdtek dalolni: ahány asztal volt, annyi féleképen énekeltek. Amikor nevetni kezdtek, a csomózás is megállt, de az álom is kiment a szemükből. A dohánysimításkor a legkisebb gyereket is befogták a munkába. Amikor elkezdtek dolgozni a szűk, levegőtlen helyiségben heteken keresztül a szokatlan munkaidő károsan hatott a szervezetükre. A pajtából a gazda 2-4 kötelet vitt be egyszerre. Egy kötélről háromszorra húzták le a leveleket, és a dohánymadzagot azonnal visszacsavarták a két kukára, hogy jövőre újból felhasználhassák. A lehúzott leveleket a válogató az asztalára vitte: az ő feladata az volt, hogy minden levelet külön asztalon nagyság, szín és minőség szerint osztályozzon. 

Hat klasszisba sorolta a leveleket. Az első, második és harmadik klasszis levelei az anyadohányból kerültek ki, ez volt a termés legjava. A negyedik és ötödik klasszisba az első és a második alj, és a nagyon sérült anyalevelek kerültek. A rongyos, sérült, foltos leveleket az asztal alá dobták, ebből lett a hatodik klasszis. A válogató csak akkor csomózott, ha már felhagyni készültek a munkával. Az első három klasszist összetették, egy csomóba azonos nagyságú levelek kerültek alaposan kisimítva, hogy a levelek hegye pontosan fedjék egymást. A csomók 20-25 levelet tartalmaztak. Majd susnyát pödörtek meg és vele kötötték át a dohánycsomót, a levél tövétől 3-4cm távolságra. A dohányt a legtapasztaltabbak, a család legidősebb tagjai pászították. A válogatást általában asszonyok végezték. A gyerekek feladata a csörmő dohány összegyűjtése zsákokba, amikben elszállításra kerültek. Régen a csomózott levelek a pajtába kerültek, amit szalmával takartak le. 

Szállítás előtt osztályok szerint batyukba rakták és szorosan átkötötték őket. A batyuzás kizárólag férfimunka volt. Amikor cédulát (levelet) kaptak, akkor vitték beváltani a dohányleveleket. A szállítás ABC szerint történt, tehát minden nap meghatározták, milyen betűvel kezdődő nevűek vihetik átadásra a dohányterméküket. Az 1910-es években a dohányt Szegedre szállították. Az 1917. Évi termést 150 kg súlyú bálákba kivitték kocsival az állomásra, berakták a vagonokba és az esti vonattal indultak utána Szegedre. Amikor helyben vették át a dohányt, az ítélőbírók minden batyuból kihúztak néhány csomót, hogy megállapítsák, milyen minőségű a dohány. Ha jól sikerült a szállítás, az ítélőbírók sok “első dohányt” csináltak.